érzelmeim, bajaim, gondjaim

meg ne hallj
és meg ne szólj
el se üss
csak araszolj
te világod
én világom

közel jutni
bármi áron
vinne lábam
hanyatt-kedvem
szakad az ég
rongy felettem

fűzős cipő
dombtető
messze még a temető
roncsolt szárnyam
föld alatt
meghegeszti majd a nap

Arthur Golden

A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk।

Megmenteni életemet nem tudom, ki másra bízzam,
nem tudom, hogy árva lelkem ki más lelkével borítsam:
fogja össze, ami széthull, mind, mi bennem becses érték -
sejtse meg: mit én szülhetek, nem-álmodott csoda-mérték.

Erre kellesz: légy szolgája általam egy új jövőnek;
palotáim máskülönben kártyavárként összedőlnek.
Nincs bizalmam senkiben sem, feltétlen kell szeretni már:
minden kell cserébe annak, aki, látod, mindent kitár.

Láthatsz másként: hajléktalan. Magam útján ez lehetek.
Az, ki szülhet: őrülődik. Nem tartják meg semmi egek.
Egeknél több kell, hogy legyél földnél mélyebb alázattal -
tudnod kell helyettem élni önátadó áldozattal.

Sorsod vagyok. Mondhatsz nemet. Élhetsz boldog, más életet.
Nem lehetsz te se több, se jobb annál, akit vágyad szeret.
Sorsom te vagy. Akard jövőm, s általad leszek, ki lennék.
Engedj el, vakot, kezedből, s leszek senki, furcsa emlék.