álmodtam

Tudod, álmodtam valamit,
butaságot,
de az jár a fejemben,
gondoltam,
elmesélem neked.
Álmomban
a tenger partján feküdtem,
a tenger békés volt,
és nyugodt,
egy csepp hullám
nem volt rajt sehol,
de nem is tenger volt az,
hanem tengernyi sivatag,
a nap vakítóan sütött,
senki más,
én voltam ott egyedül,
se fű, se fa,
látható lélek sem volt sehol,
mikor váratlanul,
szépen, lassan
elkezdett emelkedni
a tenger szintje,
vagyis a homoké,
óriáshegy lett belőle,
s mikor már tetőzött,
a hegy elkezdett lefelé ömleni.
Rám.
Mindez percek alatt történt,
menekülni nem lehetett,
gondoltam,
az én időm eljött,
most végre megtudom,
mert most meghalok,
félni sem volt időm,
gondolkodni sem,
éreztem, fogy a levegőm,
mindjárt vége az egésznek,
nem is olyan vészes,
jobb,
mint amiről meséltek,
és akkor
egyik pillanatról a másikra,
kezdtem kívülről látni magamat,
azt,
ami velem történik,
magamat,
az engem betakaró hegyet,
nem volt ijesztő cseppet sem,
ilyesmit érezhet, akinek
a cipője sínek közé szorul,
és mert jön a vonat,
nincs mit tenni,
a cipőt le kell venni.
Valahogy ilyen volt az én halálom,
álombéli halálom,
mikor felébredtem,
nyoma se volt az egésznek,
csak a forró naptól,
meg tán a homoktól,
kicsit a fejem megfájdult .

Hogy a szerelemről is legyen szó,
eszembe jutott,
ha nem álom lett volna,
hanem valóság,
biztos eszembe jut,
mi lesz az én kedvesemmel,
mi lesz vele,
ha én szó nélkül megyek el,
biztos, küldtem volna egy fohászt
az égiekhez,
hadd maradjak még kicsit itt Neked.

Szeretlek Tomi :)