én ott sem voltam

én ott sem voltam, én ott sem voltam, de - mégse tudom elfeledni...

Fura,hogy ha rád gondolok egyszerre kavarognak bennem a jó és rossz érzések. Ilyenkor jobb lenne nem is gondolni erre az egészre, el kéne felejtenem. Nem kéne többet gondolnom arra az éjszakára, amire talán egyikünk sem emlékszik teljesen. Apró képek jelennek meg a szemem előtt. Apró mozdulatok, momentumok, és annyira szeretném összerakni a kép kockáit, de sehogy sem sikerül. Kinlódok, vergődök a pillanatok közt, megmaradt emlékfoszlányokat próbálok összekötni, hozzáköltöm a vélt-valós illúzióim, de még így sem teljes a film.
Nem tudom mi történt azon az éjszakán. Mi okozhatta,hogy ennyire átszakítottam a saját határaim, s gátlások nélkül omlottam a karjaidba, nem törődve a másnappal...
Azóta félve veszem fel a telefont, minden mondatodban célzást vélek felfedezni, árgus szemeket figyelek, és legbelül, mélyen egy kicsit szánom magam...
Az a reggel, amikor oldalra fordulva téged láttalak magam mellett, meztelenül, pilláid lehunyva, mély álomban... én pedig feküdtem csendben melletted, örömkönnyel telt szemmel, mert tudtam,hogy ennek nem így kellett volna történnie, nem így, nem most... és örültem hogy mégsem úgy lett. Akkor ott tudtam,hogy bár megkaphattam volna a hőn áhított éjszakát veled, mégsem így lett, mert a barátságunk többet ér ennél, hogy tönkretegyük. Fontosabb vagy nekem egy esténél. Örültem, boldog voltam, hogy veled lehetek. Köszönöm!