
A mozaik darabkák,
amit évek óta Tőled kapok
Tőled, rólad,
sokszor szomorúak,
adod,
azután nevetve visszaveszed,
nem, ez nem is én voltam,
és én hinni szeretem,
hogy ez csak játék,
a Te kegyetlen játékod,
velem,
az agyam elhiszi,
a szívem egy percig se hitte el,
sokszor megsirattalak,
de a sírás nem tart soká,
ha megharagszol is érte,
hiába van képzelt képem,
nem érzem, hogy kevesebb lennél,
soha nem tudtam magam beleélni,
hogy akit mások a szemükkel látnak,
az már nem a régi, az már csak volt,
akit én akkor először megláthattam,
de Te tudod,
én nem a szavakat szerettem meg,
hanem a költeményt,
nem azt az embert szerettem meg,
aki ott megnémított,
hanem
akit előtte már sokáig éreztem,
a fény,
amit valamikor megláttam
benned,
már úgy vakít,
hogy nem látok tőle mást,
talán, mert ő a legfontosabb,
ha sírok is boldog vagyok
valahol a legmélyén
tudom, nekem ragyogsz
Kincsem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése