Tudod, arra gondoltam,
mikor két ember megszereti egymást,
akkor úgy hiszi, hogy ismeri is egymást,
hogy nincs már más feladat, elég szeretetben,
békességben leélni együtt az életet,
azt gondolják,
hogy így mindent megtesznek, mit a másikért tehetnek,
de valahogy mégis csak olyanok lesznek,
mint a robotok,
olyan robotok, akikbe a szeretet van beprogramozva,
csak addig jutnak el, amennyit a program megenged,
csak annyira ismerik meg egymást, amennyit az anyag,
a zárt határ megenged, a többi örökre ismeretlen marad,
pedig talán ott a legszebb a táj, ott a legédesebb a méz,
ott dalol legszebben a pacsirta,
ami ott van, az talán maga a mennyország,
két embernek, akik szeretik egymást,
egymásnak nem csak férfinek, és nőnek,
nem csak társnak, és védelmezőnek,
hanem egymás tanítványának
és egymás mesterének kell lenniük,
olyat kell tanítaniuk,
amit csak az taníthat, aki szeret, aki nagyon szeret,
mert csak az láthatja meg, akinek nem elég a felszín,
aki telhetetlen,
aki mindent meg akar ismerni,
ők átszakítják az ember alkotta gátat,
nekik kevés a testre vetkőzni,
a vetkőztetést a lélekig folytatják,
az élet iskola, a leggyönyörűségesebb,
és egyben a legnehezebb iskola,
de ha jó a tanár, a tanítvány csodákra képes,
csak megállni nem szabad, mindig tovább kell lépni,
csak úgy lehet fejlődni, megreked, aki nem azt teszi,
mint egy elakadt lemez, egyhelyben forog csak tovább,
úgy élni sincs értelme, az már csak vegetálás,
az ér csak el mindent, akinek elég a könnyen elérhető,
a tanát az iskolában a csöppnyi gyermek értelmét bontja ki,
az igaz szeretők egymás lelkét igyekszenek kibontani,
hogy tudjanak együtt továbblépni,
a határtalan végtelenben tovább élni.
