szombat, október 27, 2007

Az élet

.kaktusz



Tudod, ha fázom,

nem úgy,
mint mikor elég
a melegedéshez a kályha,
hanem mikor a hideg
már majd a lelkemig ér,
olyankor hozzád hajt valami,
hogy ne engedjem,
a lelkedet elérje
a jeges áramlat.
Ha úgy érzem rossz,
mert nem tudok rólad semmit,
akkor
mesélek Neked magamról.
Ha elfáradok abban,
hogy élni kell,
akkor azt írom Neked,
az élet szép.
Ha azt hiszem, céltalan,
olyankor elmondom Neked,
hogy az élet maga a csoda,
és a legnagyobb csoda akkor vár,
mikorra hisszük,
mindennek vége már.
Olyankor
megmelegszik a lelkem,
úgy érzem,
mintha tudnék rólad,
és újra szeretek élni,
látom a célomat.
Hiszem,
kettőnkre még csoda vár.
De olyan is van,
hogy sehol nem talállak,
olyankor nem találom
magamat,
olyankor didergek,
olyankor ordítani tudnék,
mert nem tudok rólad,
céltalan az életem,
nem hiszem a csodát,
és jobban szeretnék halni,
mint így tovább élni.
Olyankor hiába kereslek,
Te nem adsz jelt,
pedig tudod,
tudnod kell,
hogy Nélküled
elveszek.

Valamit nagyon elcsesztem....

vasárnap, október 21, 2007

Összeillünk, Egymásnak lettünk teremtve.


















Létezik olyan ember akivel minden tökéletes? Akivel semmit sem kell átbeszélni, megbeszélni, túlbeszélni. Alakulnak a dolgok maguktól. Nincs már az első hónapban probléma, amit meg kell oldani. Nincsenek félreértések, nagy csalódások már a kezdetekkor.

Akivel közös a gondolat, az érintés, a szív dobbanása. Elég ha csak rád néz és már tudod mire gondol. A közelségének a tudata is tökéletes nyugalommal áraszt el. Nem kell tanulnotok egymást hisz már tudjátok. És a szerelem ami összeköt mintha minden hatalmas dolgot leegyszerűsítene, mintha együtt végigmenni az Úton a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga lenne.. Hiszen nektek itt a helyetek. Ti ide tartoztok. Hozzá, mellé.

Egyszerűen csak vagytok.. Éltek!


Tollhegy



Már rég veled kéne lennem, tudom,

De az élet útvesztőjén eltévedtem…
Most hozzád kéne bújnom,
Szerelmedben édesen elrévednem.

Úgy kell, hogy érintsen kezed,
Hogy velem tedd forróvá csókodat,
Kell ölelésed, hogy égbe emeljen,
S mámorba zuhanva érezzem ajkadat.

Már minden percben veled kell lennem.
Még elhallgatott szavad is itt van velem,
Körbe vesz, s én féltőn megsimogatom,
Míg ölelve megcsókol gondolatom.

szerda, október 17, 2007

Egy angyal...

Talán semmi sem szebb az életben,
Mint találni egy emberi lényt,
akinek emberi szavai megnyugtatnak,
s akinek egyszerű jelenléte elég ahhoz,
hogy boldogok és vidámak legyünk.

FELADAT



a bizonytalanból eredve

az elmúlt idők tükrében

megfejteni a megfejthetetlent

és nem elakadni

minden képzelt homokbuckában



Luthien



..Sétáltam hazafelé a kihalt utcán. Egyedül. Ott hagytalak. Ott hagytalak, mert nem tehettem mást. Nem hagytál más választási lehetőséget. Megint egyedül maradtam az érzéseimmel. Minden porcikám könyörgött, hogy forduljak vissza.. Csak vissza.. Hozzád.. De a lábamnak már nem bírtam megállj-t parancsolni. Ahogy a könnyeimnek sem. Pedig sosem sírok.. Tudod jól, hogy sosem sírok. Folyton hátra nézek.. Hátha.. De egy lélek sem jár már az utcán..
Már csak pár lépés.. Hiszen olyan közel vagy most.. Csak pár lépés..
Itthon vagyok. Dühös üzenetek, vádaskodás, fájó igazságok, szemrehányások.. Ezek lettek az álmainkból.. És nem miattam..
Aztán már nem érkezik válasz. Már csak az én szomorú, kétségbeesett szavaim kelnek útra az éjszakába, meghallgatásra várva. Csodára várva.. Hátha teszel valamit.. Hátha történik még valami.. Talán mégis te vagy az.. Aki..
De nincs már semmi.. Semmi. Csak a reggel.. A fájdalom.. Az újabb elhatározás..