Két lélek

Lobban a láng, dobban a szív,

Érzem, hogy az álom magához hív.

Halkan suttog, álomba ringat, de valami közbe lép,

S oly finoman, mint a hollószárny, arcomhoz ér egy férfikéz.

Két világ közt lebegve álomszerű a pillanat,

Mikor kinyitottam szemem, s magam felett megláttalak.

Álom lennél már, vagy még a régi barát,

Kinek szemeiben most ott lobog a vágy?

Keze nem ereszt, arcom bele simul,

DE az álom újra és újra értem nyúl.

Hajnali bódulat, kábító félhomály,

Újra felnyitom szemem, de ő csak vár.

Mire vársz, mond, oly szótlanul?

De ekkor megmozdul, s a levegőm bennszorul.

Ajka az ajkamon, oly rég vágyott pillanat,

S ha nem vigyázok, az álom elillanhat.

Miért csak most? Miért én? Kérdezném, de most jobb a hallgatás,

Takar az éjszaka, csak mi vagyunk, s mi történik, nem tudhatja más.

Csak az angyalok, a hallgatag papok odafenn, kik mindent tudnak,

De nem tesznek semmit, csak mosolyognak.

Hírvivőként az ablak alatt figyel a sötét madár,

Fekete szárnyait meglebbentve messzire száll.

Hírt visz a holló, a sötét futár,

Hogy két lélek végre egymásra talál!