Lobban a láng, dobban a szív,
Érzem, hogy az álom magához hív.
Halkan suttog, álomba ringat, de valami közbe lép,
S oly finoman, mint a hollószárny, arcomhoz ér egy férfikéz.
Két világ közt lebegve álomszerű a pillanat,
Mikor kinyitottam szemem, s magam felett megláttalak.
Álom lennél már, vagy még a régi barát,
Kinek szemeiben most ott lobog a vágy?
Keze nem ereszt, arcom bele simul,
DE az álom újra és újra értem nyúl.
Hajnali bódulat, kábító félhomály,
Újra felnyitom szemem, de ő csak vár.
Mire vársz, mond, oly szótlanul?
De ekkor megmozdul, s a levegőm bennszorul.
Ajka az ajkamon, oly rég vágyott pillanat,
S ha nem vigyázok, az álom elillanhat.
Miért csak most? Miért én? Kérdezném, de most jobb a hallgatás,
Takar az éjszaka, csak mi vagyunk, s mi történik, nem tudhatja más.
Csak az angyalok, a hallgatag papok odafenn, kik mindent tudnak,
De nem tesznek semmit, csak mosolyognak.
Hírvivőként az ablak alatt figyel a sötét madár,
Fekete szárnyait meglebbentve messzire száll.
Hírt visz a holló, a sötét futár,
Hogy két lélek végre egymásra talál!
