.kaktusz

Tudod, magam se értem,
mitől lettem ennyire biztos,
biztos benned,
és biztos magamban,
mintha
szövetséget kötöttünk volna
mi ketten,
valamikor egy másik életben,
valahol az égben,
az égiek adták volna
áldásukat ránk,
persze butaság,
az Ég és a Föld összeér,
nem kettő az,
de mégis,
mintha egyikünk lenne az ég,
másikunk a Föld,
vagy Te a napsugár,
én pedig az eső,
ketten együtt
örök szivárvány,
vissza nem fordítható,
szét nem választható,
tudom, összetartozunk,
nincs bennem félelem,
hogy tévedek,
hogy egyszer
majd másképp lesz,
hogy majd mást szeretsz,
ha elmész is,
viszel magaddal,
nem, mert szeretnivaló lennék,
nem, nem vagyok,
csak melletted vagyok az,
más nem is ismer,
másnak idegen,
aki akkor született,
mikor megszerettelek,
és rajtam kívül
Téged se ismerhet más,
amilyen nekem vagy,
az más számára idegen,
mert aki nekem a „Te”,
az nem a véletlen szülötte,
az miattam,
értem született,
fájna,
tudom, nagyon fájna,
ha más karjában látnálak,
de a látszat
mondhatna bármit is,
be nem csaphatna.

.kaktusz

Tudod, a szeretet az lehet, amikor az ember azt látja, hogy közeledik felé az autó,
ami épp most fogja elütni, és az utolsó előtti pillanatban nem arra gondol,
mi lesz velem, hanem hogy mi lesz azzal a másikkal.

.kaktusz

Talán azért lettem ilyen bátor,
mert Te erős vagy,
és én beléd kapaszkodhatom.
Érzem, hogy szorosan fogsz.
De talán Te is kapaszkodsz,
azt hiszed, én vagyok az erős.
Talán a két félelem,
az enyém, és a tiéd
kioltják egymást.
Együtt repülünk,
közben arról énekelünk,
hogy az élet szép.
Üvöltve énekeljük,
nehogy mást meghalljunk.
Csak egymást.
Néha, ha kifáradunk,
akkor csak súgjuk.
Egymásnak.
Hogy egyikünk se féljen.
Közben elfelejtkezünk róla.
Hogy miért kapaszkodunk
ilyen erősen,
Hogy a vér is kicsordul.
Egyre bátrabbak vagyunk.
Tudjuk, a szakadék is
csak egy állomás.
Ott egy szép felhő,
Ott egy szivárvány.
Látod messziről a földet?
Ugye, milyen szép innen?
Gyere menjünk a felhők fölé
Szeretlek, szorítlak, ne félj.
Én se félek.